Szerencsésnek mondhatom magam, mert kisgyermekként ismerkedtem meg a zenével, s a színpaddal. 10 évesen az Operaház gyerekkórusában énekelhettem, s így gyakran élvezhettem a színpad édes forgatagát. Csakhamar igazi szerelem lett, bár nem voltam annyira tehetséges, hogy tovább folytassam. Ezután jött a tánc. Elmentem egy tánciskolába, s ott a tánctanárnő (Benkő Zsófia) felfigyelt rám, s elhívott a klubjába versenyszerűen táncolni. És én lelkesen mentem. Első partnerem Bóbis László volt. Közös munkánkra szívesen gondolok vissza.
Sok-sok év kihagyás után, – nem éppen legjobb lelkiállapotomban-, barátnőm elcipelt egy színházi előadásra, Eszenyi Enikő: A combok csókja című darabjára. Áramütésként ért. Ekkor villant át rajtam, hogy mi az, ami hiányzik az életemből. A rég elfelejtett tánc.
El is határoztam: meg kell tanulnom ezt a táncot! Akkor még nem gondoltam, hogy Enikővel egy színpadon dolgozhatok, sőt még taníthatom is egyszer. Kitartó, lelkes munkám hamar meghozta gyümölcsét. Budai László asszisztenseként, majd partnereként dolgoztam 9 éven át. Jelenlegi táncpartnerem Szeghalmi Endre. Bár ez csak egy terápiának hobbiból indult, ma már el sem tudnám képzelni az életem tangó és tanítás nélkül.
A színpad és a tánc egy szédült mámor…, mintha a lelkem áradna ki a pórusaimon át, mert mikor táncolok, több vagyok, mint az, amit látsz.
Ez is egy szerep, csak sokkal elemibb, ösztönösebb, természetesebb. Sokat gondolkoztam, vajon mi a szerepjáték: az, amit a színpadon élek át, vagy amit az életben a társadalmi elvárások nyomása alatt cselekszem? Nem tudom, de úgy érezem, ha ezt az egészet beleöntöm a táncba, s ha csak egy ember van, aki megérti, mik vagyunk, akkor megérte.
14 évesen fedeztem fel a táncot, de igazán rájönni, hogy mi is az a tánc, csak néhány éve tudom. A táncban nem a láb a legfontosabb. A mozdulatnak belülről kell jönnie. És nem is kell hivatásos táncosnak lenni, hogy szépen táncoljunk.
